A negyvenöt utáni magyar próza egyik legmarkánsabb életműve, melynek valódi hatását vélhetően majd csak az utánunk jövő generációk fogják igazán látni, Hajnóczy Péteré. E személyes indulatoktól fűtött próza a magyar irodalom legjavába tartozik. A szocialista valóság bornírt közegében az önazonosság és a szabadság megőrzéséért folytatott küzdelem, az „Isten-kereső alkoholizmus” és a megváltó fehér papír gyötrelmeinek embert próbáló, mondhatni emberfeletti gyötrelmei írásainak vezérfonala.