„A pedagógusképzésben több éve közreműködő tanárember vagyok, aki korábban falusi tanár, úttörőmozgalmi „apparatcsik”, kutató és fejlesztő is voltam. Ilyenek az „áemkások”, az általános művelődési központok szakértelmisége, ilyenek az „aleások”, a komplex-kreatív művészetpedagógia elkötelezettjei (az Academia Ludi et Artis művészetpedagógiai egyesület tagjai), de ilyenek az úttörők is. A patinás Magyar Pedagógiai Társaságot képviselem a szakmai nyilvánosságban, de több civil szervezet, mozgalom alapításában, újraalapításában vettem részt. E körben kiemelkednek azok a kezdeményezések, melyek az iskola és nem-iskola határán próbálnak felelősséget viselni a nevelésügyért.
Gyakran szólalok meg írásban, könyveimet, cikkeimet sokan olvassák, olykor idézik is. Vagyok már olyan korú – januárban leszek 65 –, hogy sok tanítványom süvegel meg Palócföldön, Miskolcon, Pesterzsébeten, újabban Erzsébetvárosban. De „pedagógiai vándorköszörűsként” az ország más vidékein is vannak kedves szakmabéli barátaim. Megtalálhatnak az iwiw-en is. Szakmai tevékenységem összefonódik a „maratoni reformmal”. Innovációk segítője, közvetítője, kivitelezője voltam abban az időben, amikor az iskola megújítását annak humanizálásaként, demokratizálásaként, gyermekközpontúvá alakításaként képzeltük el megannyi kor-, és kartársammal.
„A maratoni sereg” című kötet ezen esztendők becsületét szolgálja, az innovációk kora ismert és ismeretlen hőseinek állít emléket. Mégsem apológia, nem „kései bálványimádás”: szembenézés ifjúságunkkal, férfikorunkkal.”
