A Kegyelem megrázó története antik mintára épül: a két főhős szenvedélyesen szereti egymást, jól tudván, hogy a végső búcsú pillanata közeleg. A házaspár egyezséget köt. Mai megígéri súlyosan beteg férjének, hogy átsegíti a halálba, ha majd eljön az idő. Ám ahogy közeleg a vég, Johan meginog elhatározásában. Amint az élet és a halál közötti határvonal elhalványul, a szerelmespárt cserbenhagyják a szavak. Ki dönti el, mikor van itt az idő? Johan vagy a szerető hitves, Mai? A halál valóban megkönnyebbülést hozhat, de kinek? Mai szerelmi zálogként tett ígérete lehet-e számukra a kegyelem forrása?
Linn Ullmann hétköznapi könnyedséggel tárja elénk az élet fájdalmas szépségeit, Johan reményekkel, álmokkal, apró titkokkal, jelentéktelen hazugságokkal átszőtt emlékeit és esetlenségükben is elragadó emberi kapcsolatait. A drámai történetet némi humorral, iróniával teszi felejthetetlen olvasmánnyá a mai norvég irodalom élvonalába tartozó szerző.
Vélemények a könyvről:
Könnyű tollal írt, súlyos gondolatokkal teli kötet. A Kegyelem nem az eutanázia mellett vagy ellen érvel, hanem nyomasztóan árnyalt képet fest egy félszeg férfiról, aki szeretne legalább méltósággal búcsút venni az élettől és a szerelemtől.
The New York Times
Linn Ullmann regénye magába a rettegésbe invitál be bennünket.
The Independent
Kifogástalan mű […] Linn Ullmann különlegessé varázsolja a hétköznapi dolgokat.
Frankfurter Allgemeine Zeitung
Linn Ullmann könyve különleges élményt nyújt, akárcsak egy háromfelvonásos dráma (..), ahol a gyöngédség szörnyű, a könyörület pedig kíméletlen.
Lire
RÉSZLET:
Johan és Mai 1979 tavaszán házasodtak össze. Két évvel Alice halála után. Mai harminc, Johan negyvenhét éves volt.
Mait sosem hasonlította volna lóhoz vagy bármilyen más állathoz. Ha mégis le akarta volna írni valahogy, azt mondta volna, hogy számára Mai a kegyelem.
Fiatalkorában Mai zongorista szeretett volna lenni. De zenész apja azt tanácsolta, tegyen le erről. Szerinte Mai nem volt tehetséges. Majdnem jó volt, de nem elég jó. És ez nem volt elég sem Mainak, sem az apjának. Ezért aztán abbahagyta a zenét, inkább az orvosira ment.
Azért néha még zongorázott. Leginkább Schumannt játszott, de, ahogy mondani szokta, csak szórakozásképpen, nem komolyan. Mai gyakran különválasztotta a szórakozást a komoly dolgoktól.
– Zongorázni akartam, az volt az álmom – mesélte egyszer Mai. – De nem volt hozzá tehetségem. Egész jó voltam, de sosem voltam igazán jó. Nekem nem adatott hozzá… tudod… – Felemelte kezét, és ujjaival integetni kezdett az arca előtt. – Nem adatott hozzá…
– Kegyelem?
– Nem szeretem ezt a szót. Ez olyan…
– Számomra te vagy a kegyelem. Azért élek kegyelemben, mert te engem választottál.
