A görög Aiszóposz, a római Phaedrus, a német Jakob és Wilhelm Grimm, a dán Andersen, az angol Charles Dickens és Lewis Caroll, az orosz Puskin és a „két” Tolsztoj, az amerikai L. Frank Baum, a magyar Benedek Elek vagy Jókai Mór… Közel sem teljes a meséket szövő álmodozók sora. A világ leghíresebb meseíróinak arcképcsarnokában kiemelkedő helye lenne a fabulák virtuóz költőjének, a francia Jean de La Fontaine-nek. Állatmeséi különösen fényes gyöngyszemei a literatúra kincseinek. Iróniával átszőtt, az emberi gyarlóságot pellengérre állító, korának társadalmát, erkölcsét és hatalmasságait örökösen ostorozó meséi immáron több mint háromszázötven esztendeje szolgálnak örök tanulságul a nemesedni vágyó, de – félő – mindig meg-megbotló emberiségnek. Tovább kell hát mesélni, újból és újból szőni a szavakat…
La Fontaine a dicső antik meseírók örökösének nevezve magát, tovább gombolyította szófonalukat, s merészen új cicomát adott Aiszóposz prózában lejegyzett történeteinek: és a „francia Homérosz” ujjain tökéletes harmóniával szólalt meg a líra. A La Fontaine-i verses forma ősereje köszön vissza Zsidányi Lilla friss fordításában, mely Demény Andrea képi világával tökéletes összhangot alkotva örvendezteti meg a nyájas olvasót.
