Molnár Krisztina Rita kötetében nem kevesebb mint kétezer évig tart a hosszú utazás. Megelevenedik az emberi kultúra és történelem, az etruszkok lenkönyveitől a 2020-as világjárványig. A földi állapotok, úgy tűnik, időtlenek és állandók. A hétköznapok nyűgét, az emberi kapcsolatok árnyoldalait tértől és időtől függetlenül mindenki megtapasztalja. A 21. századi kamaszok kétségbeesve keresik a válaszokat az örök kérdésekre, a galambok varjúhangon kárognak félelmükben. Minden korszak kételyekkel terhelt. És a lét szépségével áldott. „a súlyos, fekete háztetők / között ködpamacsokban leng a hála” – a Hosszú utazás érzékeny, mégis húsig hatoló verseinek szinte minden sorát áthatja a puszta létezés felett érzett öröm.
Molnár Krisztina Rita (1967) napjaink egyik legérzékenyebb lírikusa. A versek mellett prózai műveket is alkot, s a gyerekirodalomban is jegyzik a nevét. Rendszeresen publikál neves irodalmi lapokban, illetve foglalkozik múzeumpedagógiával.
Valamikor a felnőttkor küszöbén kezdett foglalkoztatni az a nyugtalanító kérdés, hogyan ragadhatja meg a végtelen tér és idő fogalmát egy olyan, alapvetően mégiscsak véges biológiai lény, mint a gondolkodó ember. Valamennyien a térnek és az időnek egy megszabott véges tartományában létezünk, ha úgy tetszik, mindenki a saját kis téridő-cellájába van zárva. Mi hát a végtelen az ember számára? Közel harminc éve vagyok csillagász, és lassan be kell látnom, hogy erre az egyszerűnek tűnő kérdésre tudományos alapon nem tudok jó válasz adni. A tudomány kérdései és válaszai véges léptékűek. Így a természet valódiságának megtapasztalásához a végtelenélmény illúziójával kerülhetünk közelebb. Molnár Krisztina Rita versei a szavak erejével teremtik meg az időtlenség illúzióját, a végtelenbe veszettség élményét, ezzel együtt pedig a túlélés reményét. Az öreg hajóskapitány alázata, amellyel a horizontba olvadó tengert nézi, a jelentéktelenségnek ugyanazt az érzését adja, mint amikor az egyén története a régmúlt idők történelmébe vész. Mintha megfordított távcsővel néznénk a távolba képzelt saját magunkat. (Kővári Zsolt csillagász)
