Egy túlhajszolt apa megüti a lányát, és arra kéri, ne beszéljen róla senkinek. Egy tizenhat éves lány besurran valakinek a házába. Egy fiatal nő testén zúzódások vannak, és nem tudja eldönteni, hogy ez jó-e neki, vagy sem. Egy férfi a feleségével Dél-Amerikába utazik, hogy örökbe fogadjon egy kisfiút, de legszívesebben az árvaházban lakó egyik kislányt vinné haza, aki azonban túl idős az adoptáláshoz.
Marie Aubert novelláskötetének történetei olyan emberekről szólnak, akik kitörni készülnek: barátságból, házasságból és más kapcsolatokból – szereplői a társas magány elől menekülnének. Mindannyian olyasmit csinálnak, amit szégyellnek, miközben ragaszkodnak az elképzeléshez, hogy valami nagyobb jó érdekében cselekszenek.
A norvég szerző kilenc történetében egy hajszál választja el egymástól a vágyakozást és a szégyentelenséget a bűntől.
A találkozásaink között eltűnik, nem üzen és nem hív fel, napok telnek el, egy egész hét is. Cecilie és a többiek azt mondják, ne feledjem, hogy gyerekei vannak, és rengeteg a dolga, de én ezt nem értem, nem bírom felfogni, a türelmetlenségtől szúr és elszorul a mellkasom, olyan, mintha ő belém költözött volna, és én rajta keresztül néznék ki önmagamból, olyan, mint egy dal, ami felkeléstől lefekvésig egész álló nap a fejemben zsong, és minden kiesik a kezemből, és az e-mailek közepén elfelejtem, hogy mit akartam írni, és ha valakivel beszélgetek, többnyire elveszítem a fonalat.
(részlet)
