Nina Faber, az idősödő hippi költőnő soha nem volt képes meghallani az idők szavát. A hetvenes években, amikor pályatársai komoly dolgokról írtak, neki különösnél különösebb ötletei támadtak. A nyolcvanas évek formai kísérletezései eleve halálra ítélték, majd a kilencvenes évek divatja mellett végképp nem tudott labdába rúgni. Az új évezred hajnalán talán lehetett volna némi élettere, de önbizalma mélyponton volt, rendszeresen ivott, s akik ismerték Ninát, meg voltak győződve róla, hogy eljárt fölötte az idő. Aztán eltűnt a radarról. Városi legendák keringtek az italtól való függőségéről, nyögvenyelős munkatempójáról, és egy állítólagos isztambuli szeretőről. Majd váratlanul hazatért, kiadta új kötetét Boszporusz címmel, és várt. Türelme egyre fogyott. Úgy érezte, el kell jöjjön végre az ő ideje. Vagy ha mégsem, akkor legalábbis ütött a leszámolás órája.
„...a Doppler óta a legjobb regény.”
(Stein Roll, Adresseavisen)
