A peptikus fekélybetegség évszázadokig ritka és kevéssé ismert kórkép volt: gyakorisága a 19/20. század fordulóján kezdett emelkedni: ez a folyamat az 1970-es évekig tartott. Keletkezésének magyarázatára számos elmélet született: a savelmélet a gyomor HCl szekréciójának kóros változásait helyezte középpontba, a fertőzéses elmélet egy évszázadig tévedések sorozata miatt zsákutcába került. A diagnosztikában a gyomortartalom vizsgálatától a képalkotó eljárásokon át az endoszkópiáig vezetett az út, követve a gasztroenterológia általános fejlődését. A terápiában a gyomorsav csökkentésére és a nyálkahártya védekezésének javítására törekedtek, de egyik gyógyszercsoport sem tudta megváltoztatni a fekélybetegség krónikus, recidiváló, szövődményes természetes lefolyását. 1983-tól a Helicobacter pylori felfedezésével a fekélyről alkotott szemléletünk minden szinten megváltozott, hiszen a fertőzés eradikációjával sikerült a fekélyek többségét hosszú távon gyógyítani és a szövődményeket megelőzni. A kezdeti évek lelkesedésében a szerző hajlamos volt azt hinni, hogy 2 évtized után a peptikus fekélyt az egyetemeken a ritka betegségek tanszékén fogják oktatni szemeszterenként két órában: ez nem következett be, mivel a fekélybetegség sokkal csökönyösebbnek és sokoldalúbbnak bizonyult. Csalódottságában a szerző megírta a betegség történetét, amely nem is teljes, nem is hibátlan, de szemlélete talán eredeti.
