Az idő minden és alig van belőle. Múlását csak az ember számolja. Csak térbe vetítve, átviteleken át ragadhatja meg. Pillanatokra az elillanót. Turczi István verseiben is csak megvillanhat az égalján, s a fájdalomban, mások szavain és a zúzmarás ezüstben, a víztükör és az ég kegyes kékjében, Vas István süllyedő világából kiemelkedő versein, Zelk koppanó botján, Tandori utolsó skiccein, Borbély Szilárd mindenjében és semmijében, a megírt és a megíratlan hallgatásban. Azok arcán és árnyékán, akik tanúságot tettek a múlásról. A Reggelre megöregszünk a szép élet élvezetének és gyászának kötete. A költőtársak, mesterek és volt barátok emlékezetének lírai megidézése közösséget teremt. Az ékesen szóló halandók elégikus-melankolikus „hozzászólását”. Mihez is? Ahhoz a leleményes értékőrzéssel alakított szólamhoz, amely megerősíti, hogy az idő romjai között „semmi sem szűnik meg, / ami igaz volt valaha”.
Szirák Péter
"Ki tudná felidézni Heraklész arcát,
amikor az isteni Athéné átadta neki
az ambróziát? És a mozdulatból sem
maradt más, csak az a finom remegés,
ami a versé."
