Léteznek olyan városok, melyek „lénye” sugárzik, köveikből árad, ömlik, páráll a múlt. Granada, Róma, Selmecbánya. Ezekben a városokban erősebbek az ízek, markánsabbak a színek és a formák, még a levegő zamata is más. Ezekben a városokban élőbb a muzsika és a dal. Ezeknek a városoknak aurájuk van. Utcáikon, tereiken, öreg házaikban, kongó kapualjaikban ott kísértenek régi századok neves és névtelen lakói. Pécs is ilyen város, ahol a múltra érzékeny ember bolygó árnyak, ismeretlen papok és suszterek, katonák, kisdiákok, régi boltosok, csúnya kislányok és szép delnők szellemei közt jár.
Minden város mesél. Sétálsz az utcáin, bekukkantasz kongó templomaiba és udvaraiba, elmélázol a temetőkertjeiben, és a város lassan kitárulkozik. Pécs hajdani birodalmakról mesél. A Herkules oszlopaitól az Eufráteszig, a britanniai Londiniumtól az egyiptomi Thébáig terjedő hatalmas császárságról, Rómáról. Mesél ókeresztény vértanúk mennyországáról, az Isten égi birodalmáról, mesél a fényes padisah evilági szultánságáról. És persze mesél ünnepekről és hétköznapokról, pestisjárványokról, tűzvészekről, nagy ostromokról és háborúkról. Ha szívvel hallgatod, sok mindent megtudhatsz egy városról, de mindent soha. Mert a város él és örökké változik. Egyet állíthatunk csak biztosan, hogy amikor röpke ideig a térnek éppen ebben a szeletkéjében, a kövek, téglák és emberi életek eme kivételesen összerendeződött halmazában mozogtunk, láttunk valamit. És jó, ha tudjuk, hogy csak keveset láttunk, mert a nagyobbik rész örök titok marad.
