Minden a gyerekkor avarillatú kertjéből, ebből a talpalatnyi földből nőtt és nő ki – és ide is tér vissza. A versek beszélője már-már mániákusan emlékezik és emlékezni akar, jelenét is mintha múltként élné: „rezzenéstelen víztükör viszi / az időt, még mindig ugyanoda”. Fel-felsejlik egy-egy semmiség vagy éppen majdnem-tragédia. Családi viszonyok, betegségek. Félelem, magány. És néha pillanatokra a szerelem. Az örök múlt időt mély melankólia és olykor halálvágy hatja át, miközben minden szó az életbe kapaszkodik. Hiszen a nyelv kapaszkodó, mert képes rögzíteni (vagy egyenesen létrehozni?) az érzések és külső-belső történések kusza hálózatát. És nagy ereje van az irodalomnak is: Wirth Imre újra és újra megidézi azokat a költőket-írókat, akik fontosak neki, így a hagyomány mint szakadozott, de erős szövet tartja ezeket a törékeny, fájdalmasan szép verseket.
Online könyvbemutató a 91. Ünnepi Könyvhét alkalmából:
Olvasószoba Wirth Imrével:
