Egy család a lányuk konfirmálására készül. A távoli rokonok és a rengeteg étel, ital azonban csak a díszlet a kibontakozó személyes drámákhoz. A családját elhagyni készülő apa, egy ön azonosságát éppen elvesztő nővér, a családban a szerepét kereső idős nagyapa vagy a barátnője ghostingolása miatt egyre jobban frusztrálódó kamasz lány: mindenki a saját problémájával van elfoglalva. Ahogy telik az idő, a családi ünnep légköre egyre feszültebbé és egyre kínosabbá válik…
Marie Aubert új regényében egy család egy hétvégéjének eseményeit követhetjük nyomon több különböző nézőpontból. Egy átlagosnak mondott, boldognak gondolt, középosztálybeli család – nyugodt jólét, békés hétköznapok, biztonságos rutinok. Miután a korábbi viszonyítási pontok kezdenek elmosódni, és a szereplők komfortzónájukon kívüli döntéseket hoznak, az igazi kérdés: ha igazából nem ilyenek, akkor milyenek vagyunk?
„Lezuhanyozom, lerázom magamról ezt az ügyet, és megdöngetem a mellkasomat, shit happens. Holnap felkelek, felveszem az öltönyömet, atyavilág, beszédet kell mondanom Linnea tiszteletére, szép dolgokat kell mondanom róla, miközben ő izgatottan ott ül, mind ott ülnek majd ünneplőben, mindenki ott lesz, én előadom a házigazdát az öltönyömben, és mosolygunk és ragyogunk a boldogságtól. Vasárnap este bebújok Ellen mellé az ágyba, hétfőn reggel felkelek, és uzsonnát készítek a gyerekeknek. Bemegyek dolgozni … munka után bevásárolok, hazamegyek, rendet teszek Eirik és Sivert után és tésztát főzök vacsorára. És újra meg újra meg újra.”